Csárli

Van két macskánk. Már írtam róluk. Az egyik Bubor, szép bizonytalan nemű fekete. Megközelíthetetlen, szabad jószág, amilyennek egy macsosznak lennie kell.

A másik Csárli. Zsemleszínű gyönyörűség. pőüöööööö - ezt most ő írta. Itt helyezkedik a számítógép asztalon. Bubukálni készül. Nagyon szelíd, bűbájos macska. Szeptember elején, amikor a lányom gólyatáborban volt, eltűnt. Amikor másnap reggel sem került elő, keresésére indultam és megtaláltam a harmadik szomszédban. Innen kezdődik a macskamizéria.

Hazahoztam, bezártam két napra, hátha elfelejti hol járt. Nem így történt. Harmadik szomszédaink beteges macskások. Mint kiderült második szomszédaink jószágait is elszerették, ezt a gyönyörű kis drágát pedig nagyon szeretnék megkaparintani.

Már haza sem jár. Megyek érte és vad indulatokat fojtok el magamban. Hiába kérem, ne etessék, dédelgessék, a lányomé, vette a zsebpénzéből, beoltatta, szeretgette. Egy hibát követett el, azt akarta, hogy szabad legyen. Amint kiengedjük, fél nap elteltével már a harmadik szomszédban van, hogy hogy nem akkor, amikor a mammer hazaér. Lehet, hogy a macska követi, de attól tartok, viszi a boszorkány.

Harcolok a macskáért a lányom miatt. Küzdök magammal is. Tulajdon-e egy élőlény? Hagynom kellene, ha ott jobban érzi magát, éljen ott?

Határozottan, lakásban tartott macska ellenes vagyok. Mégis itt van. Most éppen idefingott az orrom alá.

Mit csináljak? Jó, tudom, szellőztessek. De azon túl?